Már kora reggel azon törtem a fejemet, hogy ezen a csodálatos ünnepnapon, melyik megemlékezésre menjek el. Gondolataimat a Gresham palotaszállóban rendeztem, ahova reggelizni mentem. Persze azt már csak a taxiban, a helyszínen tudtuk meg, hogy a Roosevelt térre nem lehet behajtani, ezért a taxisofőr, aki annyira kedves volt, hogy mivel nem volt nálam pénz, meghitelezte az utamat, az alsó rakparton volt kénytelen kitenni. A szállóban érthetetlen módon csak kevesen reggeliztek, pedig innen a várra gyönyörű a kilátás. S a szálló előtt ötpercenként hagyományos öltözhetbe bújt huszárok lovagoltak el. Sajnálhatja, aki nem látta. És sajnálhatja az is, aki a Benedict módra készült Gresham omlettet kihagyta.
A várost mára gyönyörűen fellobogózták, csak azt nem értem, hogy a szervezők miért nem adnak minden ünneplő kezébe is egy-egy zászlót, és akkor nem szinte kizárólag piros-fehér sávos, hanem nemzeti lobogó is lengedezhetne mindenhol.
A Kossuth térről az Erzsébet tér felé hirtelen egy rendőrautó keresztezte az utamat, de mindenhol nyugalom uralkodott.
Az Erzsébet téren kétezer ember álldogált, a téren kisszínpad, kódolatlanul folyt a magyarok dicsérete, és mindenki nagyon helyes volt, senki nem taposta el a növényeket sem. Tetszik, hogy civil kulturális egyesületek is magukénak érzik az ünnepet.
A Hősök terén magyar néptáncot mutathattam meg a kedvesemnek, aki New York-ból érkezett hozzánk. Annyira örültem, hogy ő is szemtanúja lehet, milyen sokszínűen ünnepeljük történelmünket.
A kisföldalattin egy fiatalember arra akart rávenni, hogy az Astoriától néhány embert próbáljunk magunkkal vinni a Blaha Lujza térre. Sajnos siettem, de a mézesmadzagot még javasoltam neki, aztán elbúcsúztunk. Még éppen időben, hogy Orbán Viktort, az ellenzék vezetőjét hallhassam szónokolni, és a a kuruc portál munkatársait láthassam dolgozni. Budapest, ma is nagyon szép szépen viselkedtél.